Aki ismer tudja, hogy azelőtt hozzám szólni, mielőtt megittam volna a reggeli első kávét, komoly bátorságra, vagy inkább vakmerőségre vall.

A mai napom nem a legfényesebben kezdődött. Ötkor keltem, hogy időben odaérjek a III. kerületi laborba leadni egy kis mintát. Az, hogy dumáltam be magam, bejelentkezés nélkül, X. kerületi lakcímkártyával, útlevéllel,  olyan ambuláns beutalóval, ami még a régi (vidéki) címemre szól, és amit egy XIV. kerületi doki állított ki, akár Social Engineering tananyag is lehetne.

Innen éhgyomorra berongyoltam a céghez, feldobtam a kávét, és kitöltöttem egy csupor tejet, a győri Dobre Ranom mellé, fogyasztási célzattal. Gyanúsan sötét volt a konyhában, ami vagy azt jelentette, hogy feszültség fluktuáció esete forgott fenn, vagy elfelejtettem levenni a napszemüveget. Az utóbbi, szóval elpattantam a 5 méterre lévő asztalomhoz lecserélni, miközben megyek vissza (eltelt idő 20 másodperc) már hallom, ahogy a kolléga(nő) kinyilvánítja a véleményét, hogy mekkora suttyó paraszt vagyok (ebben amúgy igaza is lehet, de nem ma), hogy előhagyom az üres tejes dobozt ahelyt, hogy kidobnám, mint egy kultúrlény.

Hétfő reggel nem az a nap, amikor elmegyünk egy ilyen mellett, szóval kellemes diskurzusba keveredtünk a témában. Amikor láttam, hogy lefőtt a kávé, és tényleg nagyon éhes voltam, gondoltam rövidre zárom a vitát:

Figyelj! Kora reggel, éhgyomorra két embertől fogadom el a basztatást: Az egyik a fizetésemet adja, a másik a csajom. Amennyire tudom, te nem tartozol bele ebbe a körbe. Ok? Köszi!

For the record, sértődés nélkül elfogadta hibátlan érvelésemet. Szerintem.