Békésen tekertem hazafelé. Fáradt voltam, szóval nem siettem. Elhagytam a stadionokat, végigkerekeztem a város egyik legidiótább biciklijárdáján, és átkeltem a hungárian(?). Itt kicsit megtekertem, hogy elérjem a következő zöldet, de aztán hagytam kigurulni, lassulni, mert van ott egy hülye kihajtó, ami mindent eltakar a négykerekűek elöl. Kezem féken, és benéztem az elágazásba. Az autó saccra 30-al közelítette meg a kereszteződést, szóval – nem is igazán gondolva arra mit csinálok – tövig rántottam a fékkarokat. Éreztem, hogy csúszik a bicaj, de azt is láttam, hogy nem fogok megállni időben…

Elemelkedett a hátsó kerekem, és bágyadt mosollyal arra gondoltam, hogy ismét átrepülök a kormány fölött, és kizuhanok egy autó elé, a változatosság kedvéért. Aztán az meg vagy átmegy rajtam, vagy nem.

Persze nem így történt, ugyanis gyorsabban ment, mint sejtettem. Láttam, ahogy az elhaladó kasztni közelít az arcomhoz, ezért tenyérrel rávágtam. Centikkel kerültem el a nyitott ablakot (az is vicces lett volna), de sikerült hátralökni magam, kioldott az SPD, és megálltam. Csak a váz zúzta végig a sípcsontomat, ahogy eldőlt a bicó. Ez szoros volt, de túléltem. Öt perccel később kezdett el rázni a hideg.

Ez a tanmesém arról, hogy “Elsőbbségem volt!”